szini-videki

Vidéki jegyesek – Vidéki mellékesek

Nem, ez nem az az eset, amikor a dráma folyik le a színpadról. Ez az az eset, amikor fogod a fejed, mert a slusszpoénok fájnak. Ez az az eset, amikor a vicces, könnyű vígjáték elnehezült végjáték lesz. Megfogadhatom, hogy nem bántok többet színpadi alkotásokat, de ha egyszer eltöri bennem az ingerküszöb legalacsonyabb lépcsőfokát is?

Üdítő és felszabadító élményt nyújtott, a már megszokott és sok dráma mellett, ahogy nevetésektől telt meg a színház. Ez talán annak tudható be, hogy az emberek még mindig nem léptek túl a diktatúrában megszokott színházi élményen, hiszen anno, és még most is azzal a céllal járunk a színházba, hogy elfeledjük bajainkat, fájdalmainkat, mindazt, amiben élünk, és vígan nevessünk mások galibáin, majd mosolyogva távozzunk a színházból.

Hankó Renáta Dalma és Virágh Bernadett

A színészek tökéletesen megállták a helyüket, rendületlenül és hihetően adták elő a rájuk bízott szerepet. Még az esetleges széktöréses, vagy szöveg bakik sem zökkentették ki őket szerepükből. A nagy kavalkádban sokszor azt sem lehet megállapítani, hogy ki a normális és ki az őrült. Viszont a végére be kell hogy lássuk, hogy mindenkiben rejtőzködik egy kicsi örültség. Ami a színpadi megjelenést illeti, a dinamikus történethez jól illeszkedő élő díszlet elősegítette a történet zökkenőmentes lebonyolítását. A szeles, papírt ide s tova fújós, sötét jelenetváltások a viharos bonyodalmakat vetítették elő.

Az egész történet ott kezd vészesen gurulni a leejtőn, amikor a vidéki Loches-ból származó Gévaudan testvérek, akik nagyratörő házassági tervekkel érkeznek Párizsba, nem ismerve a fővárosi szokásokat megoldhatatlannak látszó konfliktusokat generálnak. A darab, amúgy, nem hordoz különösebb tanulságot, nem akarja megváltani a világot sem, csak egyszerűen mosolyt csalni a nézők arcára. Szerintem ez sikerült is!

A képeket készített: Biró István

1/5

A Vidéki jegyesek helyzetkomikumra épülő nagyszínpados vígjátékban a társadalomban észrevehető, tipikus jellemvonások kiéleződnek, a félreértések galibákat szülnek, de a kusza szálak a történet végére kiegyenesednek, majd minden félreértés rendeződik. Láthatunk hősszerelmest, egyszerű bolondot, díva, valamint elnyomott női karaktereket, jelentéktelen alakokat és ordibáló fontoskodókat. Mindezeket a jellemeket felerősítve (hangilag is), majd megspékelve a század és a francia társadalom sztereotípiáival egy pörgős, szerethető előadás részesei lehettünk. Ha jobban belegondolunk, bárki azonosulhatott a színpadon megjelenő karakterekkel, élvezhette azoknak kifigurázását, mindezekkel együtt nevethetett a társadalmi sztereótípiákon.

A képeket készítette: Biró István

1/7

Végre egy színház, ami szórakoztató, ami ugyan kifigurázza a társadalomban megfigyelhető sztereotipiákat, de úgy, hogy a darabba beiktatott, sajátos komikum egyszerre játékos, könnyed és vicces, és jól kidolgozott. A közönség hahotázva nevetett, mindenki talált számára viccesnek minősíthető poéntipust. Élveztük, bravo!

Akkor miért járunk színházba? Kultúráért? Azt megkapod máshol is. Régen érthető volt, hogy az ember TV hiányában, inkább elment a színházba más fajdalmán röhögni, de ma? Van TV, van mozi. Azt mondja a nagykönyv, hogy azért járunk színházba, hogy ne feledjük el, hogy hol és miként élünk. Valóban? Az igaz, hogy ma is léteznek olyan naiv és gonosz emberek, mint a Vidéki jegyesek szereplőgárdájában, de akarom én azt látni is? Előadja nekem az élet elő egyenesben. Attól, hogy ironizálja, az élet még nem lesz kevésbé fájdalmas.

Igen, olyan világot élünk, ahol a közönségnek semmi újat nem lehet nyújtani. Ezért kell a megszokottból kihozni valami újat, valami nézhetőt. Elő kell ásni az ismert kliséket. Hát, a rendező jó mélyen lenyúlt a kuka aljára, ha ezt így színpadra tudta vinni. A tipikus jellemvonások, ironizált sztereotípiák egyértelműebbek már nem is lehetnek: minden szálat összekuszáló, értehetetlen hivatalnok? Pipa. Sunyi, alattomos pénz-, és nőéhes, szélhámos ORVOS? Pipa. Naiv, GAZDAG menyasszony? Pipa. Mindent elnyomó, egyedülálló idősebb lánytestvér? Pipa. Naiv, BUTA vidékiek, akik a nagyvárosban próbálnak szerencsét? Pipa. Folytatnám a sort, viszont, aki ennyiből megérti, mit takar a közhelyek tárháza ebben a darabban, nem szorul további felsorolásra.

A színészek, akik igyekeztek átadni számunkra a rendezői utasításokat, hol elfeledték, hogy színpadon vannak, hol túlalakítottak mindenkit. Nehezemre esik ezt így leírni, de akkora volt az összevisszaság a színpadon, hogy az már-már szinte jó volt. Ha keményen fókuszált a néző, akkor se tudta volna megállapítani, hogy ki a normális ebben az abnormális bandában. Ezt a fejetlenséget fokozta a forgó színpad-szerű díszlet, amelynek köszönhetően annyi időd sem volt, hogy megemészd a korábban látottakat, mert egyet fordítottak a díszleten a székekkel rohangáló színészek és fekete pólós stábtagok, és jött egy újabb őrült-áradat.

Az ilyen darabok után gondolkozol el, hogy na, ennek mi is volt a lényege? Mert azért ennyi összevisszaság mögött kell hogy legyen letisztult üzenet, nem? Hát nem. Itt speciel nem volt semmi konklúzió. Mindenki megkapta, ami az élettől kijárt neki. Angyali befejezés. A néző meg maradt a zűrzavarral. És fájdalomdíjat sem fizetnek az előadás végén, amiért végig fognod kellett a fejed.