top of page

Bizánc elbukott, a színpadon is

Igen, a női vokálok kissé kiakasztottak. Egy nem tud énekelni, és főszerepet kap. A második sem tud, őt is végig kell hallgatni, ahogyan előadja önmagát. Jön a harmadik is. Így megy tovább a sor, amíg eljutok a férfiakhoz. Ha ők jól énekelnek, akkor halkan. Ha hallom az éneket, nem lehet érteni. Hangos a zenekar, érhetetlen, amit a színpadon produkálnak. Valaki csináljon valamit! Szerencsére a vetítő megment. Ugyanis két nyelven olvashatom, amit hallanom kellene. Kellemes. Tisztára, mint a feliratos filmek: ugrok a cselekményre, és vissza a feliratra másodpercenként, hogy értsem is. 
Láttam már operát, jó operát. Nem nagyok az elvárásaim, ha arra kérem az előadókat, hogy értsük meg egymást, ugye? Ha nem tudja túlénekelni a hangos zenekart, tegyen mikrofont. Ha gáz egy operaénekesnek a mikrofon, akkor a zenekar ne tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy ne halljuk szerencsétlent a színpadon, amikor éppen érthetően próbál énekelni. Megértem azt is, hogy mivel nem szabad szöveg, nem lehet mindent elénekelni, így egyszerű, olykor már bárgyú módszerekkel oldanak meg jeleneteket, de a Rómeó és Júliás késbedőlős jelenet egylövetű, és már lejárt lemez.
 

Virágh Bernadett

Lássuk csak. Mi kell egy jó operához? Egy jó sztori, halk zenekar és színészek, akik képesek betölteni a teret a csodás hangjukkal. Én ugyanis elvárom, hogy ha valaki kiáll énekelni, az tudjon is. Ne nyikorgás legyen belőle. Más kérdés, hogy kinek mi a szép hang. Ezek szerint Bizánc című opera rendezőjével/zeneszerzőjével nem pendülünk egy húron, mert neki a hogyan nyávogjunk el egy dalt típus jön be.
Azt hittem szeretem az operát. Legalábbis a Bródy-Szörényi féle István, a király című rockopera után nem lehetett hozzám szólni. Jó, most jön az a rész, hogy az opera és a rockopera bár egy műfaj, azért ég és föld. Akkor is. Évekig hallgattam a dalokat, mert megfogott ott a színpadon. Rögtön tudtam, hogy ez egy olyan darab, amelyet bármikor újranéznék. Ennek a kezdeti lelkesedésnek köszönhetően ültem be az operákra, mert reméltem, hogy olyan katarzist hagynak maguk után, mint az István, a király, az Operaház fantomja vagy a Rómeó és Júlia. Én voltam a legcsalódottabb, de sajnos nem volt. Nem volt sem katarzis, sem felemelő hangulat, de még egy szép momentum sem, amiért megérte volna beülni. 
Itt, ebben a darabban, bárcsak lettek volna hűek az eredeti történethez, és Iréne a halott császár láttán, szépen felhajtja a mérgezett italt. Mekkora fordulat lett volna így a végére. A nő, aki megmérgezné a bukás szélén álló férjét a pénz utáni sóvárgásából, a végén saját fegyvere áldozata lesz. Nem, késbe kellett dőlni. Fogta is a fejét mindenki a nézőtéren. A történetet inkább nem is bántom. Vagy igen? Muszáj leírjam.
A sztori maga volt Eszmeralda és Izaura kalandjai két felvonásban. Szerelem, ármány, pénzéhség. Ahhoz képest, hogy Bizánc hősies eleste volt a lényeg, meg hogy jöttek a törökök, és mindenkit megöltek, de tényleg mindenkit. Nőt, öreget, gyereket. A férfiak a harcban estek el. 
Ilyen komoly témák mellett, mégis összejött a kéjt, a vágyat, a gazdagságot, az álnokságot kiemelni. Bár jól adták volna elő. Még nem is esett szó a tömeges sétálásról, ami a színpadon zajlott. Akkor azt mondtam, na ez igen! Ehhez már tehetség kell. Szardíniás konzerv mintára zsúfolt tömeg egy emberként folyik le és fel a lépcsőkön. Komolyan mondom, a végén tátott szájjal bámultam őket. Így együtt mozogni 20 másikkal. Közben meg néha énekelni is kellett, szóval minden elismerésem. 
Opera (részlet)Bizánc
00:00
  • Facebook B&W
  • Twitter B&W
  • Instagram B&W

© 2023 by The Artifact. Proudly created with Wix.com

bottom of page